kerekerd'eux

nem mentem át a másvilágra magas vérnyomásból kifolyólag, s bár szedem a gyógyszert, nincs sok változás, bár ideges továbbra sem vagyok, bár ha az időjárás így folytatja, akkor lehet, hogy leszek. Szürkeség, eső. Semmi változás. Továbbra is árvizek, rettenetesen szétmállott utak, méteres kátyúk, esik szét ez az ország, sár, sár, sár. Hideg. Palacsintát sütöttem, vendéget vártunk, aki beteg lett, s most mi lesz, hálisten az ember is eszi, nagyon finom, ezt jól tudja magyarul is mondani, a keresztanyámtól tanulta, aki mindig mondja neki, hogy nagyon finom a roast potato-ja. Amit egyébként csak karácsonykor csinál vagy ha itt vannak a rokonok. A héten voltam a pubunkban kétszer, két szett emberrel, s voltam délen kedves emberek látogatójában, ott aludtam, csuda helyen, van múltunk, sok közös könyvünk, sok szép emlékeink, jó volt végre beszélgetni meg vinnyogni meg pletykálni meg nagyon sétálni a reggeli esőben. Viszont ezen kívül főleg a könyvek, mondom, hogy a február miről szólt:
Erik Jorgenson, The Almanach of Naval Ravikant (egy podscastban hallottam először a Navalról, nagyon megszerettem, s szinte minden gondolatával egyet is értek)
The Persephone Book of Short Stories – ez egy szuper kis kiadó, női írókra specializálódva, Bath-ban. Dorothy Whipple a nagy kedvencem a kiadottaik közül, s ebben a könyvben is vannak novellái.
Eugenia Ginzburg – Into the Whirlwind, huh. Harmincas, negyvenes, ötvenes évek Oroszországja, amikor Sztálin a saját embereit öli, börtönbe zárja, munkatáborba küldi, s egy tanár/író túlélő az ő 18 gulág éveit meséli el, erős idegzetűeknek, viszont nagyon fontos olvasmány, szerintem. A fizikai erőszak nem is annyira, ami nehéz itt, hanem a lelki, az igazságtalanul megvádolás, ilyesmi.
Olga Tokarczuk, Drive your Plough over our Dead Bodies, hűűű, egy újabb író szerelem, amikor az író okos, tényleg okos és nagyon jól ír, hát ő is Nobel díjas, lengyel, az idei kedvenc.
David Bach, Smart Women Finish Rich, na ez nem regény, de fontos olvasmány, nők és a pénzügyek, nem megyek bele, mert tudom, hogy nem mindenki foglalkozik a pénzügyeivel, sajnos, vagy jobb példát mondok, írtam végrendeletet, sok furcsa ember megkérdezte, hogy de hát én, de hát nem vagyok még öreg. Na, hát ilyenre nem tudok mit mondani. Fontos olvasmány, szerintem, csak azt bánom, hogy nem tizennyolc évesen olvastam el. Más nem lesz februárra szerintem, mert a két utolsó még folymatban van.

órát aludtam. aztán hoztam be virágzó cseresznyeszilva ágakat. megint frontos nap van, de már enyhébb. voltam a háziorvosnál. a szokásos háromhavi pazsmirigyes vérvételemkor mondta a nővérke, hogy jajj a tavalyi magas vérnyomással láttam-e már valakit? mondtam, hogy nem. ja, mert nem akartam gyógyszert szedni rá, ugye? mondtam, hogy nem, mert odáig el sem jutottunk az akkori orvossal, aki azért egyszer telefonon felhívott. akkor most menjek be újra. de azért a recepción megkérdezték, hogy telefonon akarok-e az orvossal beszélni vagy személyesen. szerencsére ott volt még a vérvételes nővérke, aki mondta, hogy személyesen. én is azt mondtam volna. bementem. amerikai akcentusa volt a dokinak, s úgy tűnik, hogy új itt, nem ismeri annyira a rendszert. a gyógyszeremet leellenőriztette a google-ban, hogy jó lesz-e az nekem. csak gépelt, s mondta, hogy sms-ben mindent elküld. kérdezte, hogy miféle testmozgást végzek, s végre büszkén mondhattam, hogy heti hatszor evezek ezerrel. jól kiizzadok-e bele, kérdezte, mondtam, hogy igen. akkor jó. a napi jógát nem mondtam, mert az is néha kipillent, de nem annyira, mint az evezés és az a fontos. a gyógyszeremet fél tíz körül elküldte a patikába. kettőkor mentem a patikába, mondták, hogy még csak most ért ám be nemrég, s pont úgy nézett rám a csaj, hogy nem akarja azonnal megcsinálni, úgyhogy, mert pont jó napom volt, mint ebben az évben minden nap az volt és az is lesz, mondtam, hogy majd visszajövök, ami egyébként tök macera, de mindegy, persze, hogy visszamegyek, majd, talán holnap (ez tegnap volt). furi az egészségügy ám itt.

az a része, ahol voltam, 8 óra autóútnyira van. Azok a részek, amiket igazán szeretek, azok inkább 11-12 órányira vannak, na egy olyan helyre megyek majd májusban, de akkor már repülővel. Viszont már itt is érződött, sőt, a Tóvidéktől igazából, hogy mennyivel kevesebb a forgalom, kevesebb autó, kevesebb ember. Ott meg, ahol laktunk, a semmi közepén, este hazamenve, bárhonnét, alig láttunk egy-egy autót, csupa sötét, csönd. Egy nagy kastélyban voltunk, ketten. Én bejártam volna éjjel, de a lakótársam megijedt egy árnyéktól, így kihagytuk. Az ilyen egésznapos vezetések nagyon leszívják az erőmet, ráadásul, mondjuk ez meg jó is, itt mára 12 fok lett, amitől még jobban megbódútt a fejem, viszont kiteregettem a kertbe is, s most éppen süt rá a nap. Az előbb volt egy jó zápor, pont, amikor egy temetőben jártam hóvirág és vadnárcisz nézőben, postára menet, kerülővel, mert mindegyik szomszéd falu, csak más irányból, így mentem egy kört. Olyan kába a fejem ma, hogy csak hagyom, hogy teljen a nap. Az ember nincs itthon, most ez is jól esik, egyébként. Nem a hátamögött írom, tudja ő ezt, mert szoktam neki mondani. Persze azt is tudja ám, hogy ha elmegyek több napra, mint most elvoltam, akkor meg hiányzik. Valentinnapra viszont mondtam neki, hogy menjen a földekre bóklászni, mert akkor lesz egyedül jó idő.

van kékje az égnek. Az Egyesült-Királyságban 37 napja esik az eső. Van olyan város, ahol 17 napja nem látták a napot. Skóciában vagyok. Végig esett, ahogy jöttünk, de jó forgalom, nem fárasztott le a 8 óra vezetés. Közben egy jót ebédeltünk is. Ma végre látszik a kék égje. Le is sétálok mindjárt a tengerhez, hóvirágos erdőn át. Hóvirág viszont még csak éppen, tavaly ilyenkor meg már szinte túl voltak a javán. Hideg, eső. Megjártam a várost, arckrémet kerestem, pont volt is olyan, amit használok, de az utastársam/lakótársam/tanítványom mondta, hogy azt a márkát inkább bojkottáljam, mert nagyon támogatják Grönland elfoglalását, ó, hogy én micsoda burokban élek, sebaj, találtam is egy másikat. Meg tollat, amit már rég kerestem, egyetemi városban csak van pappírbót, volt, aztán meg a könyvesbolt, ami mindig a hab a tortán, ezeket vettem:
Olga Tokarczuk, Drive your Plough over the Bones of Dead (Hajtsad ekédet a holtak csontjain át, magyarul is megjelent 2019-ben), még a pénztárosfiú is mondta, hogy ez micsoda jó választás, el is kezdtem azonnal olvasni, az első sorától kezdve nagyon-nagyon megfogott. Olvastam régen tőle az Őskor és más időket.
Svetlana Alexievich, Chernobyl Prayer
David Szalay, Turbulance

Na ezt még reggel írtam, aztán közben el kellett menni, le a tengerhez, hóvirágtengeren át, utána rendbetenni a workshop helyet, aztán ebédelni egy kis halászfaluban. Ez az első nagyobb munkám idén és tiszta nyaralás az egész, viszont már kicsit honvágyam is van.

Mariával először üzeneteket váltottunk, azt hiszem, hogy az instagramon keresztül, akkor pont egy búvóhelyen volt Lviv-ben. Azóta lassan négy év telt el, s rengeteg minden történt azóta. Sikerült ide vízumot kapnia, segítettem neki befogadó családot találni, s erre a lányra pont ráillik a “kicsi a bors, de erős”, mert apró termetű, de rettentő ereje és energiája van. A munkahelye itt egy csoda volt, mármint külsőre, saját házat kapott, viszont a munkatársai kiutálták, mert hamar rájöttek, hogy a lány milyen sokat tud, többet, mint ők, csak hát ők már régóta ott dolgoztak, a kertben. Jöttek be olyan fotós munkáim, amiket át tudtam neki adni, hálisten, s azóta már többször jön ide dolgozni, de már csak fotósként, viszont kerteket is tervez, komolyan, ilyen kert-tudással ritkán találkozok, pedig körül vagyok véve rendesen. Sokszor, ha dolgozik, nem kér pénzt, hanem azt kéri, hogy a katonák felszerelésére.. stb menjen inább a pénz. A múlt év végén a férjét is megismertem, csoda egy elme ő is, folyamatosan Ukrajnáért harcol, egyelőre a háttérből, mindenféle okos-háttér tudással, software-ekkel, s fotózik is sok német lapnak, a háborúról tudósít, sokat jár a frontvonalba. Amikor Maria kijött, akkor az a jó ismerősöm, akin keresztül a befogadó családot találtuk neki, hát vele is nagyon jóban lettek, az a nő is növény-kert bolond, a kettő, mintha ikrek lennének, huszonöt év különbséggel. Tegnap pont ennél az ismerősnél voltam hóvirágnézőbe. Hívjuk fel a Mariát! Internet volt, gyertyák égtek. Mosolygott, mint mindig, megmutatta a várost az ablakból, a szembeházakat, lakótelepeket, néhány helyen ég egy-egy villany, semmi más, a generátorok hangját halljuk-e kérdi. Ült az asztalnál, a gyertyafényben, s mondta, hogy az estére nagy bombázást ígérnek. Hideg van, de megállapítottuk, hogy az ő lakásukban pont olyan hideg van, mint itt egy angol házban (mondom, hogy ezek nem fűtenek). A férjét a múlt héten összeszedték, az utcán, csak úgy, bevitték, sikerült felhívnia Mariát, aki később az anyósát kellett, hogy felhívja, hogy elmondja, hogy a fiát is bevitték, nem tudnak semmit, mi várható, hova megy, két hónap katonai kiképzést kapnak általában, de semmi nincs kőbe vésve, fele tudja, talán a héten haza tud menni egy kicsit, talán Kijevben tud maradni, de bármikor vihetik a frontvonalba őt is. Maria mosolyog, mindenben meglátja a jót, mindig mondja, hogy nem kell, hogy folyamatosan legyen áram, az idejét azóta sokkal jobban be tudja osztani. Hívjuk, hogy jöjjön akkor el, most, hogy a férjét bevitték, jöjjön ide. De nem, pont most már nem, pont ezért nem, a folyton dumáló, folyton mosolygós lány szemében ott volt a félelem, könnyek is, nehéz volt a gyertyafénynél látni, de most hirtelen minden méginkább megváltozott, négy év, végig tele optimizmussal, mikor minden egyre kilátástalanabb.

bárka? illenkor még biztos nincsen. Szokta mondani a mama. A temetővel szemben szoktam szedni. Ő nem abban a temetőben van, de ki szoktam oda sétálni régen, nagyon kedves hely volt nekem az valahogy. Amikor bárkát szedek, mindig eszembe jut. Meg mikor nem. A telet nem szerette annyira, mint én. Nézem a sok korcsolyás, balatoni képet, bánom nagyon, hogy nem ugrottam haza, akár két napra is, igazi télre. Gyerekkoromban egy olyan faluban laktunk, ahol volt egy tó, sokszor befagyott, én is ott tanultam meg korizni. Akkor nem volt olyan ritkaságba menő a korcsolyázás. Nem tudom, hogy tudok-e még, de azért kipróbálnám. Folyamatosan nézzük az előrejelzést egy kertésszel, két hete még úgy tűnt, hogy jön megint egy kis fagy, mert ha jön, menjek, de már megint nem látszik, tíz fokok lesznek a héten, azt mondják. Eljött a február. A január egy hatalmas silent retreat volt nekem, amilyenre amúgy is nagyon szeretnék egyszer elmenni, de azon kívül, hogy jártam barátokkal koncerten, seregélynézőn, erdei túrákon, főleg itthon voltam, nyugiban, s ennél nagyobb szerencse, hát nem tudom. Szívesen emlékszek majd vissza erre a januárra. Aztán február lett, teliholddal jön. Elkezdem az első bőröndöt bepakolni. Kezdődik.

február, sűrű hónap lesz, pont amennyire január nem volt sűrű. Úgy éreztem, hogy a házból ki se tettem a lábamat, csak nagyon ritkán, pár találkozásra, mégis legyek emberek között is. Rengeteg mindent csináltam, rengeteget tanultam, s végre olvastam.
Czakó Zsófia – Távoli rokonok – nagyon tetszett, már listán a Nagypénteken nem illik kertészkedni
Schein Gábor – Weöres Sándor – nem elsőre, sose unom meg, mindig mond újat
Krasznahorkai László – A magyar nemzet biztonsága – aki még nem olvasott tőle, kezdje ezzel. nagyon tetszett
Isa Jessen – A Change of Time – a történet nem rossz, de valahogy az egész akadozva ment mégis
Bognár Péter – Ha elmész, visszajössz, sose halsz meg – pár oldal után készvége, nem szerettem meg
David Szalay – All that Man is – egyik kedvenc íróm lett, mindent megpróbálok elolvasni tőle
Szabó T. Anna – Erősebb nálam – még csak pár novellát olvastam el

Meghallgatni pedig ezt ajánlom, könyves témában, sok Weöressel benne. És sokminden okossággal.

Februárra tervben van egy új író, Szvetlana Alekszijevics, megyek Skóciába, s ott egy nagyon kitűnő könyvesboltba a jövő hétvégén, ott szerintem meg is lesz pár könyve (ő is nobeldíjas író). Elsőre két könyve érdekel nagyon, Elhordott múltjaink és a Csernobili ima. Aztán majd még ki tudja mi lesz.

Rengeteg eső esett, nagyon sok hely (dél-nyugaton) árvíz alatt. Nekünk szerencsénk volt, mert a patakunk most karban van tartva, de így is majdnem kilépett a medréből. Aztán tegnap jött egy napos nap, ami olyan, de olyan jól esett, semmi széllel, madarakkal, kiteregettem, persze az örök vészmadár ember, hogy hideg van, de nem hallgatok ám rá, nagyon jól esett a farmeroknak a napra teregetés. Minden nap evezek itthon, most már hiányzik is, ha nem, nagyon jól esik, közben meghallgatok valami beszélgetést vagy megnézek egy részt valamiből, pikkpakk, csak úgy jönnek az izmok, ha. Január huszonkilenc. Hova rohan ez az év is?

eső esik. az utak állapota szörnyű, hatalmas, nagyon mély kátyúk, szerintem az autószerelők nem csinálnak most mást, mint gumit cserélnek. lehet utána a tanácsnál reklamálni, ki is fizetik, inkább, mint hogy a kátyúkat rendezzék, de hát nem is tudnák, komolyan, oxfordshire különösen, néha már a rendőrök kráternek hívják őket, s esik a rengeteg eső, áll a víz az úton, s egyszer csak a tócsa alatt ott van a lyuk, amit nem lát senki, aztán kész. Rengeteg eső. Bementem a szomszédvárosba, ahova szemészetre járok és ott van a legközelebbi jó könyvesbolt. Elmentem a szemészetre, ott kaptam még egy “occupational” szemüveget, mert a varifokális jó, ha jövök megyek, de itthon, a sok gép-munka, sok olvasáshoz, sok közelrenézés, ahhoz azt vásítom, így kaptam még egyet (mert a múltkor egyet fizet kettőt kap volt, varifokálisomat, amikor kaptam, de végül nem abból kértem kettőt) summsummárum, szemüveg rendben, utána a könyvesbolt, szakadó eső, vettem pár képeslapot, meg egy könyvet, Szalay Dávidnak mondom, de ő ugye David Szalay hivatalosssan, a Flesh (Test) nagyon tetszett, s már akkor elhatároztam, hogy mást is olvasok majd tőle, na itt a boltban találtam is, All that Man is (Minden, ami férfi). Miután befejeztem a dánt, amit most olvasok, kezdem is. A dánnal lassan haladok, fura, hogy csak száz éve játszódik, mégis, mintha a nyelvezete annál is régebbi lenne, meg az élet, de aztán belegondolok, hogy kb dédszüleim ideje, hát igen. Megnéztem, magyarul is megjelent, Ida Jessen, Új idők. Ajánlom. Nagyon közel áll hozzám ez az egész csendes, kevés beszéd, sötét, téli, vidéki dán világ. A történet is jó. Pakolok, rámolok, takarítok. Ezerrel. Minden nap valamit. Egyik nap pl. a kerti “trug”-okat rendeztem, lemostam őket, majd lenolajjal lekentem, velük együtt az összes kis fa dobozomat, amiket fotózásra használok. Bakancsok ápolása, mert renteget az eső. A komódom kiszelektálása, egy csomó minden cseritibe, pár dolog a kukába megy. Eladtam egy halom mindent vinteden (főleg magyar könyveket), mikor jött egy nagy parkolási bírság, akkor azért nem éreztem jól magam, mert az én hülyeségem volt az egész, s nem mintha banki kölcsönt kellett volna felvenni a kifizetésére, de mégis jól esett, hogy eladtam pár holmit a vinteden és visszajött a büntetés ára pár hét alatt. Holnap templomtakarító vagyok, meg virágos, ahhoz ma megyek majd mogyoróbarkát vágni, persze a szakadó esőben.